Láttam magam előtt a két éves és az újszülött félárva gyerekeimet, és a 33 évesen megözvegyült férjemet, és akkor azt mondtam: szó se lehet róla, hogy feladjam!! 


A történetemet nem azért írtam le és kürtölöm világgá, hogy bemocskoljam az egyes osztályok, orvosok és nővérek hírnevét, hanem azért, hogy minél többen megtudják és megtanulják, milyen fontos kiállni a saját igazunkért, mert sajnos ellenkezője akár az életünkbe is kerülhet. Állhat velünk szemben a legnevesebb orvos is, ha hülyeséget beszél, akár mozgásképtelenül is, a halál torkából visszanyúlva is az asztalra kell csapnunk, és további vizsgálatokat kell követelnünk! 

2015. február közepén megszületett második gyermekem, egy csodaszép kislány. Minden nőnek ilyen szülést kívánok: alternatív szülőszobában, komplikáció nélkül, gyorsan zajlott, és a szülést követő „aranyóra” nagyon meghitt és felszabadult volt. 4 nap után haza is mehettünk, tengernyi tejem volt, már kezdtem is aggódni, honnan szerzünk még egy mélyhűtőt, hogy a felesleget az utolsó cseppig lefagyasszam. 2 héttel a szülés után azonban felfedeztem egy méhlepény darabot zuhanyozás közben.

Persze rögtön telefon a szülész dokinak, rohanás ultrahangra, és másnap túl is estem az általa rutin kisműtétnek nevezett küreten, ami miatt egyáltalán nem kellett aggódnom (szerinte), és gyerekem is lehet még, amennyit csak szeretnék.

A valóság azonban az, hogy ennek a kis rutin műtétnek köszönhetően egy életre elment a kedvem a szüléstől. A küretkanál ugyanis megsértette a méhfalamat - amit persze akkor még nem tudtam – és a két héten át bent várakozó méhlepény darab miatt elindult fertőzés szépen ki is jutott a méhem mögé a psoasba, becsületes magyar nevén az ágyéki izomba (ez kb. egy 20-30 cm hosszúságú izom, ami a gerinc mellől fut le a lágyékig, és elképzelhetetlenül sok fajta mozdulathoz szükséges a közreműködése). Mindenféle előzmény nélkül másnap reggel úgy keltem fel, mintha erősen becsípődött volna valami ideg a bal oldalamon. Járni (még) tudtam, de csak csoszogva, az idő előre haladtával viszont egyre rosszabb lett. Nem részletezem, éjjel 1 körül úgy tettek be az ágyba ketten, hogy közben sikítottam a fájdalomtól, és ezt követően gyakorlatilag 3 napig mozdulatlanul feküdtem. Ez alatt 3 orvos is látott: két ügyeletes és a saját háziorvosom. Mind ugyanazt mondták: ne kockáztassam az életemet, azonnal menjek kórházba. Végül rászántam magam, hogy elvitessem magam a mentővel, akármennyire is fájni fog a mozgatás. (Itt üzenném a sorstársaknak: bízzunk a mentősökben, nagyon ügyesek; a vákuum ágy pedig egy hihetetlenül hasznos találmány!!)

A sürgősségi osztályon azonban nem sikerült kideríteniük, mi bajom lehet. Bár nagyon kedvesek voltak, de egy EKG, vérvétel, egy bal láb fel-le mozgatás, és egy lórúgás fájdalomcsillapító után hazaküldtek lumbágóval, és a kezembe adtak egy receptet. Ki is váltottuk (pontom 18 ezer forintért!), éjjel be is vettem egy szemet, aztán másnap, amikor a leletemet olvastam, tűnt fel, hogy kettős látásom van. A fejem is
iszonyatosan fájt, lázam is volt. A háziorvosom majdnem elájult, mikor közöltem vele a véreredményeimet (CRP: 354 – ez a gyulladásos érték, ami – állítólag – vakbélgyulladásnál is csak 50 körüli). A fenti érték és az elmondott tüneteim alapján megint csak visszaküldött a sürgősségire mentővel, most már agyhártyagyulladás iránydiagnózissal. Természetesen hamar kiderült, hogy csak gyógyszer mellékhatásról van szó, de a CRP és a mozgásképtelenségem számukra megfejthetetlen rejtély maradt. Mivel úgyis nemrég szültem, és hát túlestem egy küreten is, miért ne méhgyulladásom lenne – mondták, és átküldtek a nőgyógyászatra. (Egy enyhe gyulladás biztos volt, azt jó is, hogy megtalálták, de ennél azért sokkal összetettebb volt a dolog.) Ott dekkoltam összesen 2,5 napig, de semmi érdemleges nem történt azon kívül, hogy intravénásan antibiotikumot kaptam, naponta nézték a CRP-t, mérték a lázamat, és néztek egymásra okosan. A harmadik nap reggelén magam kezdtem utána olvasni a telefonomon mobilnetezve, mit jelent az extrém magas CRP érték. Természetesen a frászt hoztam magamra, és jól fel is hergeltem magam az orvosok tétlenségén. Több se kellett, hívtam a szülész orvosomat - aki eddig csak távolról asszisztált annak ellenére, hogy ugyanebben a kórházban dolgozik -, és a kezébe nyomtam a jegyzetemet, majd kérdőre vontam, hogy ugyan miért is nem történt az ég világon semmilyen vizsgálat, ha gyakorlatilag életveszélyben vagyok?? Valószínűleg elgondolkodott rajta, mert az aznap délutáni kórházi igazgatósági ülésen előkerült a nevem. Lett is rögtön infektológiai konzílium és CT időpont még aznap estére, és Rektor úr is benézett hozzám személyesen.

Ha ez a CT nincs, nem írhatnám le most ezeket a sorokat… Psoas tályog a diagnózisom, amit haladéktalanul műteni kell. Ezt még megspékelte egy kis vérmérgezés, amit csak a történet legvégén, a kórházi zárójelentésemben olvastam, addig mindenki csak szűnni nem akaró magas láznak hívta. (Rektor úr megint jött hozzám, és szabadkozott, hogy az ő több évtizedes pályafutása során ilyen ritka betegséggel még nem is találkozott.) Pár óra múlva átkerültem a sebészetre, és túlestem a műtéten. Az elsőn.  Mert hogy itt is pechem volt. Ugyan nagyon szépen kitisztították az érintett izmot egy valóban bonyolult műtét keretében, de azt gondolták, elég, ha csak úgy betesznek a végén két dréncsövet, és a későbbiekben még keletkező genny majd ezeket szépen megtalálja, és távozik. Természetesen a csövek 2 nap után eldugultak és a fájdalmaim fokozódtak (bár minden egyes nap minden egyes percében úgy éreztem, ennél már nem lehet rosszabb). Az egyik (talán a legnormálisabb) sebésznek elmagyaráztam viziten kívüli időben, hogy két gyereket szültem érzéstelenítő nélkül, de az semmi nem volt ehhez a fájdalomhoz képest. Ezzel úgy tűnik, sikerült meggyőznöm, mert még aznap újra CT-re küldtek, és kiderült, még nagyobb területet érint a tályog, a bénulás veszélye is fennáll (ha egyáltalán túlélem ezt az egészet). Pár óra múlva így túlestem a második nagyműtéten is. Ekkor már úgy tették be a dréncsöveket, hogy átmosható legyen a rendszer, és 10 napig csepegtették bele az infúziós folyadékot.

Sajnos innentől sincs még happy end, a neheze csak most jött. 2 nap múlva megszabadítottak a szörnyen hangzó, de nekem „életet mentő” katétertől, így kénytelen voltam kijárni időnként a mellékhelyiségbe. Úgy gondoltam, ez a küldetés esélytelen. Hát nem volt az, de inkább nem részletezem, mekkora fájdalommal járt, és mennyi időbe telt egy ilyen feladat. A gyógytornász szerzett nekem állandó ottani használatra egy guruló járókeretet. Ha az nincs, tényleg lehetetlen lett volna eljutni a célterületig. Azt már mondanom sem kell, hogy a járókeretet félig össze kellett csuknom, hogy beférjek vele, és kb. 15 centis szintkülönbség volt a szoba és a mosdó helyiség között. Hab a tortán, hogy a wc-t 2 hetes ott-tartózkodásom alatt egyszer sem lehetett lehúzni, a zuhanyrózsát kellett elhúzni odáig  (nekem persze nem sikerült, mindig egy szobatársat kértem meg…).  A felkelés és a lefekvés során a könnyeimmel és az ájulással küzdöttem, meg a nővérek megvető tekintetével és lekezelő stílusával. Volt, aki segített kedvesen és ügyesen (20-ból talán 1-2), volt aki vett egy mély levegőt, és nem tette fel a kérdést, hogy merészelem fontos dolgai közepette zavarni, és volt aki egyenesen odavágta, hogy ezt nekem egyedül kell megoldanom, nézzem meg, hogy a többiek is képesek rá (a legtöbben 2-3 napot bent fekvő epekő műtöttek voltak, akik általában vígan sétálgattak még a műtét estéjén is). Gyakorlatilag amikor ez utóbbi személy volt az éjszakás nővér, akkor már az egész napom rettegéssel telt, hogy a fenébe élem túl reggelig. A szintén nagyműtéten átesett idős néni egész nap azt kérdezgette tőlem, mi lesz velünk éjjel.  Az ember ilyet el sem tud képzelni, míg ebbe a helyzetbe nem kerül. Aznap éjjel a néni volt az egyetlen szobatársam a 6 ágyas szobában. (Végül valahogy mind a ketten probléma nélkül átvészeltük, és én akkor tanultam meg egyedül, mérsékelt fájdalmak mellett visszafeküdni az ágyba. Ugyanez a nővér korábban egyetlen egyszer segített visszafeküdni, akkor is annyira ügyetlenül, hogy a fájdalomtól elsírtam magam – ő meg a képembe röhögött, és elment.)

A fájdalomcsillapítók szerzése is egy külön kis gyöngyszem a történetben. Természetesen tudtam, hogy a nem szteroid gyulladáscsökkentők komoly károkat is okozhatnak, főleg rendszeres szedés esetén, mégis kénytelen voltam sokszor még többet is bevenni a megengedettnél, hogy túléljek… Aztán ahogy tudtam, ritkítottam. Egy párszor nem kértem a reggeli vagy esti gyógyszerosztásnál. Amikor viszont szükségem lett volna rá, nem kaptam. Egy alkalommal délután fél 5 körül kértem az épp látogató hozzátartozómat, szóljon a nővéreknek, hogy szeretnék kérni gyógyszert. Természetesen nem érkezett meg, csak fél 8-kor, az esti gyógyszerosztáskor hozta az éjszakás nővér. (Gondolom a délutánosnak már nehéz lett volna megtenni 5 métert a műszak lejárta
előtt másfél órával. – Az ismerősöm később elmesélte, hogy mikor beért az osztályra, látta, milyen elfoglaltak a nővérek: szól a tévé, és beszélgetnek nagy beleéléssel.) Egy másik alkalommal mondtam a nővérnek (én kis naiv), hogy nincs most szükségem fájdalomcsillapítóra, de eltennék egyet tartalékba. Röhögve közölte, hogy majd akkor kérjek, mikor szükségem van rá.  (Ez ugyanaz volt, aki az arcomba nevetett, mikor elsírtam magam.) Ezt követően már minden gyógyszerosztásnál boci szemekkel nézve tartottam a markomat, és betáraztam a fiókomat.

Az utolsó bent töltött estémen egy 84 éves gyomorműtött néni lett rosszul. Pontosan nem tudom, mi történt vele, de a vérnyomáscsökkentő gyógyszerére fogták, azt kellene újra adagolni már, nem használ neki. Az ég világon semmit nem tett a két éjszakás nővér, egyedül a rosszullét kezdetén adtak neki egy adag (elvileg) erős nyugtatót, mondván, hogy az majd a vérnyomását is leviszi. A néni sokkal rosszabbul lett, félrebeszélt, pánikolt; mi, a szobatársai pedig azt hittük, ott fog meghalni a szemünk láttára. Amikor véletlenül arra járt egy orvos, és bejött megnézni, akkor is lekezelték a nénit a nővérek, mintha bolond lenne, nem is érdemes foglalkozni vele. Mi tovább próbáltuk nyugtatni, hideg vizes borogatást raktunk rá (egy műtétéből még épp ébredező beteg, egy műtét előtt álló beteg, és én, a járókerettel még csak épp, hogy csak vánszorogni tudó szerencsétlen- kész tragikomédia). A nővér meg időnként bejött, és ránk szólt, hogy tőlünk zeng az egész folyosó, csendesedjünk már el. Jó pár óra eltelt, míg végül jobban lett a néni. Csak reménykedni tudok, hogy a következő este nem ismétlődött meg az egész, és rendbe jött már.

Másnap végre hazamehettem. Addig a pillanatig, amíg a zárójelentést a kezembe nem kaptam, elképzelni sem tudtam, kijutok-e valaha a kórházból, láthatom-e, magamhoz ölelhetem-e valaha a gyerekeimet, és fogok-e valaha rendesen járni, esetleg futni, táncolni, görkorcsolyázni? Ezek mindegyike teljesen álomszerű volt a bent töltött idő alatt.

Természetesen hosszú lábadozási idő várt rám, most már saját guruló járókerettel… Napról napra egyre több mozdulatot tudtam megtenni: először pokoli kínok között, majd – ahogy bejáratódtak azok a részei is az izomnak – már egyre könnyebben. Újra tanultam járni, pont mint a kisfiam nem is olyan régen, egy éves kora körül. Örömujjongás tört ki rajtam minden önállóan megtett méter után. Jó két hónap eltelt, mire eldobhattam a járókeretet (illetve a sebészeti osztály betegeinek ajándékoztam). Az a vágy hajtott előre, hogy a kislányomat ringatva tudjak sétálgatni fel-alá a lakásban. A tejem is visszajött, pedig a védőnőnk és a gyerekorvosunk nagyon szépen becsomagolva, de közölték velem, hogy egy ilyen kálvária után nem fog összejönni. Akartam. Sikerült. :)

De szerepel a történetben még egy ember, aki nélkül mindez nem sikerülhetett volna: ő pedig a férjem. Hihetetlen kitartással és türelemmel viselte ezt a nehéz időszakot, gondoskodott a két kisgyermekünkről amíg én kórházban voltam (és még utána is), vezette a háztartást, és minden nap jött hozzám, és tartotta bennem a lelket, míg a nagyszülők vigyáztak a kicsikre. A mai napig csodálom, hogy volt ennyi ereje és kitartása mindehhez. Bevallom, voltak olyan pillanatok a kórházban, mikor teljes szívemből azt kívántam, hogy legyen azonnal vége ennek a rémálomnak, én így nem akarok tovább élni.  De itt egy ponton (mint amikor egy sötét szobában hirtelen felkapcsolják a lámpát), megvilágosodtam. Láttam magam előtt a két éves és az újszülött félárva gyerekeimet, és a 33 évesen megözvegyült férjemet, és akkor azt mondtam, szó se lehet róla, hogy feladjam!!  Azt hiszem ennek köszönhetem, hogy végig tudtam küzdeni a következő heteket.

A szülés utáni hat hetes kontrollra – igaz több hét késéssel – de már a saját lábamon, a saját (volt) orvosomhoz mentem vissza. Megköszöntem a segítségét, válaszoltam udvariasan a kérdéseire, meghallgattam a mondandóját, és elköszöntünk egymástól. Egy valami hiányzott csak nekem: az ő részéről a beismerés, vagy bármiféle utalás arra, hogy miért történt, ami történt. Ehelyett mosolyogva mesélte, hogy az orvosin már oktatják az esetemet.

Számomra nyilvánvaló, hogy a küret során történt rossz mozdulat az oka mindennek. Történt egy bakteriális leoltás, amikor a sürgősségiről a nőgyógyászati osztályra kerültem méhgyulladás gyanújával, és történt egy akkor is, mikor a tályoggal műtöttek a sebészeten. A sebész doki a kérdésemre pár nappal később elmagyarázta, hogy ugyan ugyanaz a baktérium tenyészett ki, de nem teljesen ugyanaz a törzs, így nem egyértelmű, hogy a méhemből eredt a baj. Azt viszont elfelejtették velem közölni, hogy a második műtét után is vettek mintát, és akkor már egy az egyben ugyanaz a baktérium tenyészett ki, mint előtte a nőgyógyászati osztályon. Csak a véletlennek köszönhetem, hogy ez az információ több hónappal később mégis eljutott hozzám.

Összefoglalva azt gondolom, hogy itt műhibák sorozata történt bő egy hónap alatt: bent maradt placenta darab a szülésnél (még ha járulékos darab is, mert maga a lepény ép volt, ahogy magyarázta az orvosom); küret során sérült méhfal; azt követően elmaradt az antibiotikus kezelés (pedig két héttel a szülés után már sejthető volt, hogy elindult valamiféle gyulladás); téves diagnózis a sürgősségin (két egymást követő nap is);  tétlen várakozás 2 napig a nőgyógyászati osztályon;  és nem megfelelő dréncsövek behelyezése az első műtét során. Perelhetnék? Azt hiszem igen. Mégsem teszem. Próbálom túltenni magam a történteken, és csak előre nézni, hátrahagyva minden negatív érzést. Talán az, hogy most leírtam, segíteni fog.

A betegségemnek, és az egész történetnek – úgy gondolom – két tanulsága van. Az egyik, hogy (bizonyos határokon belül) az ember bármit túl tud élni, amit túl akar élni. A másik pedig, hogy soha semmilyen körülmények között nem adhatjuk más kezébe a sorsunkat. Akkor sem, ha az az ember a szakmájában a legjobb orvos. Soha. Ez a mi életünk. Nekünk kell megküzdeni érte. FORRÁS

►